Szeretem az ambivalens állításokat, mint például: ‘Felhívom nagymamámat, hogy megkérdezzem a számát’ vagy,  hogy ‘láttam egy őszinte politikust’. Elsőre igaznak tűnhetnek, de aztán kis gondolkodás után rájössz, hogy lehetetlen amit állítok (még akkor is, ha ‘Semmi sem lehetetlen’, vagy lehet, hogy ez is egy ambivalens állítás?). A címben az olvastad ‘Magam mellé parkoltam’, és joggal kérdezheted magadtól, hogy vajon, hogy a szerteágazó mókusverte makkos életben képes valaki maga mellé állni kocsival, mikor ha valahol állsz, akkor ott állsz, és nem mellette. Ha pedig esetleg átállnál mellé, akkor már nem állnál ott, ahol az előbb álltál, így megint csak nem mellette állsz, hanem ott állsz, csak most nem ott, hanem egy másik ott (ami egyébként az előző ott mellett van). Világos? Ennek ellenére én ezt a lehetetlennek tűnő feladatot tegnap mégis megoldottam.

A kocsijához nagyon könnyen hozzánő az ember. Hogy egy „klasszikust” idézzek a Transformers filmek első epizódjából: “It’s a special bond between man and machine.” Ezért adnak sokan a kocsijaiknak nevet (“KIT, pajti, gyere gyorsan, kapj fel a sarkon!”), mondják rá, hogy téli álmot alszik, ahelyett, hogy azt mondanák, a garázsban rohad, és ezért ápolják, sminkelgetik, csinosítják, tisztítgatják előszeretettel sokan a négykerekűjüket (persze ez főleg a férfiakra igaz, a nők jellemzően inkább magukat szeretik sminkelgetni, csinosítani és ápolgatni). Nem véletlen születtek meg a Pixar által készített ‘Verdák’ filmek is. A kocsinak lelke van (mondjuk, ha a rajzfilmekből indulnánk ki, akkor a hangyáknak és a teáscsészéknek is lelke van, amiben azért nem vagyok teljesen bizonyos…). 

A jelenlegi autókám a második, amivel szelem az aszfalt folyók sötét burkolatait országszerte, és amelyikbe minden alkalommal öröm visszaülni. Bár nem mutatja, de tudom, hogy ő is legalább úgy örül, hogy elguríthat valahova, mint amennyire én, hogy elgurítanak teendőm elvégzésének helyszínére (még akkor is, ha csak retyópapír kell a kisközértből). Jó csapat vagyunk. Tegnap este, ahogy moziba igyekeztünk, és a bevásárló központ mélygarázsában parkolóhely után néztünk, megláttam az előző kocsim. Ilyenkor mindig megdobban az ember szíve. És amikor már teljesen biztos vagyok benne, hogy az X-emet látom, mert a rendszám is stimmel, tényleg olyan érzés fog el, mintha egy rég nem látott ismerőssel hozott volna össze újra a sors. Ráadásul egy parkolóhely pont adódott a régi kis piros cimborám mellett, ahova sebtiben be is álltunk a jelenlegi fekete komámmal. Ahogy kiszálltam és néztem a két kocsit egymás mellett, csak mosolyogtam, mert a múlt és a jelen egy kicsit összeért bennem. Mintha két gyermekemet láttam volna egymás mellett. És amíg én elmentem moziba, hagytam őket, hadd bandázzanak egy kicsit.