Szeretem a havat. Ha választhatok, a havazás és az esőzés közötti kacsacsőrt biztos a nyugodtan hulló fehér pelyhek irányába teszem nyitott szájjal. Mikor egy jót havazik, mindig úgy érzem, hogy tündöklő tisztaság és fagyos béke fedi el a város mindennapi mocskát. Ilyenkor megnyugszom én is. Szeretem nézni a hópelyhek békés érkezését. Sokan jönnek, mind külön-külön, de a végén egységet alkotva állnak össze egy tejfehér dunyhává, ami mindent betakar. A mogorván fekete aszfaltburkolat ugyanúgy kifehéredik, mint a házak fejfedői, a mindörökké harcias vezérek a Hősök terén, vagy a magányos fakó barna színű pad itt, a kissvábhegyi sétálóösvény elején. A nyári zöld lombjukat rég maguk mögött hagyott fák újfajta kabátot kapnak. A hideg január segíti fel rájuk. Bár elegáns, szép ruhadarab ez, súlya alatt mégis sok fa megroppan. Mindig is tudtuk, hogy az elegáns öltözködésnek ára van.

Ezeken a napokon mosolygós hóemberek születnek, az ország gombállománya megcsappan, és több répa fogy a zöldségesnél mint máskor. A seprűt végre nem nekünk kell kézbe ragadnunk, mert gömbölyű barátunk szívesen tartja helyettünk is. Nekünk meg marad a hólapát. Pár éve felajánlottam Henriknek (az akkori hóemberünknek), hogy cseréljünk, én fogom a seprűt, ő meg lapátoljon egy kicsit helyettem. Ő csöndben, az arcára fagyott mosolya mögé rejtőzve tagadta meg tőlem a választ. A lapátolás rám maradt, de legalább egy vidám, mosolygós barát társaságában tisztíthattam a járdát.

Ezeken a napokon nem csak a pékségben gyúrnak, hanem a szabad ég alatt is. Én nem kenyeret, hanem hógolyót gyúrok. A negyedik után már, mintha több száz tűvel szurkálnák, úgy fázik a kezem, és mégis minden évben újra gyúrásba kezdek. Kíváncsi lennék, hány meglepetés hógolyó ér ilyenkor célba országszerte. Van, amit mosollyal fogadnak és van, amit bosszúsan, de a retorzió mindig érkezik. Legtöbbször az is hógolyó formájában.

Mikor az első hó lehullik, sokan rögtön elkezdenek idegeskedni. “Hogy fogok így munkába jutni?”, “Mikor takarítják le az utakat?”. Kár. A hóesés ünnep. Nem vallásos vagy nemzeti, hanem természeti ünnep. Mi is úgy tudunk legjobban pihenni, ha takaró alá bújunk, nem? Ilyenkor a természet is pont ezt teszi. Hál’ Istennek sokan észreveszik ezt, és az emberek egy része lelassul a természet kérésére. Tegnap én is többet nézelődtem, csodáltam a környezetem, élveztem minden ropogós lépést, amit megtettem a hófedte városban, és 4 kerekű, fekete-fehér paripám padlóján a gázpedált is csak fele annyira nyomtam, mint más napokon. Én minden évben ajándékként várom az első igazi hóeséses napot, és még annak ellenére is, hogy a rohanó városlakók feszített tempóban próbálják újra feketére mosni városunk utcáit, én boldog vagyok. Olyan ajándék ez, amit kérni nem lehet, csak kapni, és mikor megérkezik, önmagától kibomlik. Most pedig veszem a cipőm, és irány a sarki zöldséges. Elfogyott itthon a répa.