Na, ez így azért kissé túlzás, de a jó cím mindig olvasásra készteti az olvasót, nemde? Hányszor láttuk már, hogy egy amerikai film főhőse (Ide nem illő gondolat: milyen oltári kitolás lenne a jövőbeli fiamat ‘Főhős’nek elnevezni. A nevem Főhős. Hajnóczy Főhős. Szegény gyerek nem tudna úgy bemenni dolgozni, hogy bele ne keveredjen egy lövöldözős autós üldözésbe, minden szerelmi vallomása szappanoperákat ihletne, és mikor egy gyilkos meteorit vágtatna eszeveszett sebességgel a föld felé, tuti őt küldenék fel, hogy térítse le a pályájáról. Nem. Ezt nem tehetem vele. Inkább valami rendes nevet fog kapni, ami nem ilyen kiszúrás számára, és amivel boldogan tud együtt élni, mint például Csögle).

Szóval. Hányszor láttuk már, ahogy egy amerikai film főhőse kiszalad az épületből, és kezével könnyedén intve fog egy taxit magának? Sokszor. Viszont mikor az 1997-es Miniszter Félrelép című filmben Udvaros Dorottya kiszambázott az Asztória Hotelből, és teljes komolysággal leintett magának egy taxit, én annak ellenére is szétröhögtem magam, hogy életemben nem ültem még taxiban, viszont azzal tisztában voltam, hogy itthon ilyen nincs. Ez Magyarország. Ez nem így működik.

Ha taxira vágyok, hívok egyet, és várok rá. Jobb esetben meg tudok kérni egy parkoló taxist hogy vigyen el (már ha nem alszik éppen), de leinteni taxit Budapesten nem lehet. Ha ezt a Miniszter Félrelép rendezői is tudták, miért készült így a film? Egyszerű. Azontúl, hogy súlyosan szenvedünk a nyugati országok és legfőképp Amerika minden média gennyének és egyéb mozgóképes produktumának szisztematikus lemásolásában, azért engedélyezte a tisztelt rendező Dorottyának a taxi leintését, mert ez MENŐ. Mindig is szerettem volna ily módon egyszer egy taxit fogni magamnak, csak erre eddig nem volt lehetőségem. Eddig. Hölgyeim és Uraim, ma délután leintettem egy taxit, pont úgy, ahogy azt az amerikai filmipar tanítja nekünk, egyszerű balkáni népeknek. Hatásszünet... Megdöbbent csend... Lelkes ováció… Ahogy a mai műsorom után ballagtam kifelé a francia nagykövetségről, egyik kezemben aktatáskával, a másikban a leharcolt bűvészállványommal, megláttam, hogy érkezik felém a Messiás. Lezser módon intettem, majd a félreállt kocsihoz lépteimet megszaporázva odadöcögtem. Ajtó kinyit, beültem, és hogy kerek legyen a dolog, cím nélkül annyit mondtam: “A Churchill Hotelhez lesz szíves.” Legnagyobb meglepetésemre a dolog működött, a kormánykerék mögött görnyedő úriember tudta a címet, és máris suhantunk a foltozott műbőr üléssel a popsim alatt. Hogy jó érzés-e? Javasolom egyszer kipróbálni.