Ha azt mondom magnó, a hölgyeknek rögtön csirlivirli toppocskák, szexi nadrágok, a próbafülkékben eltöltött mosolygós délutánok, és a vadonatúj textil zsákmányok varázslatos élményének émelyítő emléke ugrik be.  Ezzel szemben egy férfi több mint valószínű, hogy a mély sárga trópusi gyümölcsre, becenevén a mediterrán őszibarackra fog gondolni. Portugálul úgy hívják “manga”, ami japánul egész mást jelent, lévén az egyik ehető, a másik nem. Mondjuk, ha jobban belegondolunk mindkettő effektív megehető, de csak az egyiknek van jó íze. Persze ha van, aki bírja a gyümölcsöket is, az mindkettőt elfogyaszthatja…

Vannak olyan ételek, amelyeket helyhez köt az ember. Így a lángos a strandon a legjobb, a tequila a mexikói étteremben igazán feelinges, és a tökfőzelék még mindig az óvoda rémemlékeit idézi…  Bár egyre jobban globalizálódik a világ, és az aranysárga M betűk és Starbucksos papírpoharak kezdik aggasztóan behálózni a világ összes nagyvárosát, mégis vannak olyan ételek amiket csak bizonyos helyeken tudsz enni. Ilyen például az ‘Auntie Anne’s’ Amerikában láncként működő perecárus standjainál kapható óriás méretű, fahéjas-cukros perec, amihez csak az USA-ban tud hozzájutni az ember (és amitől a mai napig elolvadok…), vagy a kizárólag Peruban nemzeti ételnek számító rántott tengerimalac, aminek már csak a gondolatától is egy egész borsóleves végigfut a hátamon. De azt gondolom, jól van ez így, mert ha olyan helyen jársz, ahol régen nem jártál, és újra átélsz egy régi ízt, az a gasztronóm élmény páratlan lehet.

Nekem sok minden más között ilyen a mangó gyümölcs. Magyarországon nehéz igazán finom mangót kapni, és ezért én nem is forszírozom a kérdést. Én nem keresem a mangót. Megvárom, hogy a mangó jöjjön hozzám. És tegnap jött is.

A tegnapi volt az első napom Brazíliában. Este hat körül farkas éhesen (miért pont farkas? Hm? Mintha a farkas mindig éhezne. És miért mondom, hogy kutyául vagyok? Lehet, hogy a kutya pompásan érzi magát (még akkor is, ha sánta kutyáról van szó). Miért ne lehetnék kutya éhes, és szarul, mint a farkas??? Végül is egy farkasnak is lehet hasmenése, vagy benőhet a lábujján a köröm. Nem igaz??) Na jó, akkor maradjunk annyiban, hogy rendkívül éhesen beestünk egy tradicionális brazil gyorsétterembe vacsoraidőben. Ahogy otthon a hentesnél élvezettel talpalunk a szaftos kolbászunkkal (és most nem Kovi legújabb pornófilmjére gondolok…), és fröccsenősen roppantjuk a kovászost, itt Rio de Janeiroban a megszokott, hogy az emberek ‘all you can eat’ szerű kifőzdébe szambáznak be, és a tányérjukat teleszedve, az étel súlya után fizetnek. Én, mint egy 15 helyi pénzegységért kettőt fordultam, amikor észrevettem, hogy az egyik ételes fémládából, mint a Ponyvaregénybeli aktatáskából, világít valami. Mangó. Ne puha, vitamint nélkülöző, konzerv szöttyedményekre gondoljatok, hanem igazi, friss mangóra. Egymásra mosolyogtunk, felvettem a gyümölcscsipeszt, és feldíszítettem harmadszor is a tányéromat. A többi már történelem…