Szuper volt a tegnap. 3 nap felhős ég és eső után kisütött az a drága, aranyszínű korong az égen. Mintha infralámpák hadával világítottak volna körbe, úgy patakzott rólam a víz. Az izzadságcseppek versenyezve csúszdáztak le a tarkómtól egészen a bokszeremig, mint ahogy a legmerészebbek a dunaharaszti aquaparkban a fekete színű csőcsúszdában. A különbség csak annyi volt, hogy ők nem mehettek még egy menetet. Aki egyszer leért, az ott is maradt.

Délután lesétáltam a híres-neves Copacabana partszakaszra. Lehet, hogy részben azért, mert otthon már megszoktam a hideget, és ilyenkor sokkal jobban esik a meleg, vagy talán azért mert Magyarországon nincs tengerünk (Tudom, tudom… Balaton: a magyar tenger. Bármennyire is imádom a nyári balatoni kiruccanásokat, azért nem hasonlítható össze az atlanti óceán homokos tengerpartjával, még úgy se, hogy itt se hekk, se lángos), de valami olyan örömmel töltötte fel a lelkem, hogy ott sétálhatok, mint a százlábúét, mikor egy igazán olcsó cipészt talál. Leoperáltam a lábbelim és lehámoztam a zoknijaimat is, amivel aztán az előbbit megtömtem, hogy el ne veszítsem őket. És most következzék egy igazán elcsépelt élmény: sétálni a meleg homokban. Ahogy a több százezer finom homokszemcse lágyan ellepte lábujjaim, majd ahogy léptem előre, legördült a lábamról, az valami szenzációs volt. Ezt követően jött a tenger pereme. Ahogy a meleg, száraz homokot hűvös, sós víz váltotta fel, én csak álltam ott és mosolyogtam. Sétáltam egyet a hosszú és zsúfolt partszakaszon, majd felballagtam az út széléig, ahol a járdaszegélyre lecsüccsentem és figyeltem, ahogy egy csapat helyi fiatal strandfocizik. Megállapítottam, milyen jó volt a gimiben focizni, és de jó lenne megint játszani a többiekkel, eközben pedig tovább áztattam a lábam a langyos homokban.