Telik-múlik az idő. Már csak így szokta. De végül is rendben van ez így, a szakács főz, az útépítő utat épít, a majom majmol, az idő meg telik. Vannak dolgok, amik ellen lehet mit tenni, és vannak olyanok, amik ellen nem. Az idő múlása az utóbbi csoportba tartozik – hacsak nem szerzed meg a bölcsek kövét Harrytől, vagy a DeLorient Marty McFlytól. Az idő múlásának egy ember életében sok különböző megnyilvánulása lehet. Megnőhetünk, vagy éppen összemehetünk (ezt mind fizikai, mind emberi értelemben is igaz), embereket ismerhetünk meg, barátokat szerezhetünk vagy veszíthetünk, meggazdagodhatunk vagy elszegényedhetünk (anyagilag és lelkileg is), sokszor pedig eltévedhetünk vagy épp magunkra találhatunk az idő múlásával (nem bújócskára gondolok… amit egyedül egyébként is elég skizo lenne játszani…). Amin viszont mindenki átesik az idő múlásával az nem más, mint az emberi korgyűrűk, a ráncok megjelenése testünk minden táján (feltéve, ha nem botoxszoljuk viaszbábúra magunkat, mint a sokak által imádott hollywoodi bálványaink).

Az egyik, szinte legelső ember, akivel minden reggel szembe kell, néznem, az önmagam vagyok. Ez általában a wc vagy fürdőszoba tükörben szokott realizálódni, mikor forgókkal dúsított, kócos hajammal, csipás szememmel és nyomott fejemmel megpillantok egy igen csak rám hasonlító figurát, ahogy a tükör túloldaláról ugyanolyan fáradt tekintettel pásztázza végig az én arcomat, ahogyan én az övét. Nem sikerült még eddig beszélgetni vele. Én általában túl fáradt vagyok, ahhoz hogy beszélgetést kezdeményezzek, de ezzel, ahogy láttam, ő is így van. Szavak nélkül kívánunk egymásnak jó reggelt, aztán mindenki megy a maga dolgára.

Ma viszont valami máshogy történt, mint ahogy eddig megszokott volt (ne aggódj, nem köszönt rám a tükörképem. Akkor lehet, hogy annyira összeszartam volna magam, hogy most nem ezt a történetet írogatnám, hanem egy pszichiátriai osztályon, vagy éppen csak az akasztós szekrényemben ücsörögnék segítségre várva). Nem. Valami sokkal vidámabb dolog történt. Észrevettem, hogy megjelent barátunk első ránca. Emellett pedig gyanítom, hogy nekem is megjelenhetett egy, mert ő az én arcom ugyanazon tájékán vizsgálódott, mint ahol én az övén. A jó hír az, hogy mindkettőnknél vidám az első ránc. Milyen a vidám ránc? A mosolygó ránc, ami szád jobb és bal oldala fölött srégen helyezkedik el, és ami a sok mosolygástól égett bele a testedbe. Ma egy ránccal gazdagodtam, ami megmosolyogtatott. Telik-múlik az idő.