Gyereknek lenni jó. A hétköznapok problémáit mindössze olyan dolgok alkotják, minthogy:
-Mi lesz az ebéd ma az oviban? Remélem nem tökfőzelék… De ha igen, remélem az óvó néni nem töm meg megint vele (True story, a mai napig nem eszem tökfőzeléket…).
-Lesz-e rostos üdítő hozzá? Remélem nekem töltenek a legtöbbet!
-És vajon Ádám ma is hozza a Matchboxait, és ha igen játszhatok vele én is?

A világ egyszerűbb volt, kevesebb stressz, kevesebb felelősség, kevesebb probléma. Igazi nyugalom uralkodott. Akkoriban a Mikulás is igazi volt, a húsvéti nyúl is képes volt barna tojásokat tojni (nem szaros tojásra gondolok, hanem csoki tojásra), és a délutáni szieszta sem privilégium, hanem kötelező programpont volt az életünkben (ha olasz származású lennél, akkor a szieszta rád nem vonatkozik) 

Vannak olyan tárgyak, amiket egyértelműen a gyerekkoromhoz kötök. Ilyen a Lego gyűjteményem, amiből nem egy fiktív spaceship készült el az évek alatt, ilyen az első görkorcsolyám, ami számtalan sebes térd és könyök kiváltó oka volt, és még korábbra visszanyúlva ilyen a partedli, ami anyáméknak volt nagy segítség, hogy ne kelljen annyit mosni.

Tegnap délután beültünk egy étterembe ebédelni. Fancy halas étterem volt. Már nem halszagú, hanem halételeket felszolgáló. Én halászlevet rendeltem (belsőséggel! mert úgy a király). A pincér hozott egy tányért, egy kiskondért a levessel, egy kanalat és egy partedlit. A halászlének is tagadhatatlanul örültem, lévén baromi éhes voltam, de a partedlitől egészen extázisba jöttem. Milyen rég volt rajtam ilyen “ruhadarab”, és mennyivel menőbb ez, mint a sima törlőkendő, amit az öledbe tudsz csak teríteni. A nyakamba kötöttem és az ebédemet újra gyerekként fogyasztottam el!