Az eső esik, a hó havazik, a füst meg füstöl. Legtöbbször. De van, hogy “mintha dézsából öntenék”. Az én szótáramban ez nyáron van, amikor egy fülledt napon dundi cseppek versenyeznek a légkör egy fentebbi pontjából rajtolva, és veszett tempóval, egymást lögdösve gyorsulnak g-vel, amíg szét nem robbannak egy faágon, az aszfalton, vagy egy idősödő hölgy kalapján. A hó havazik, de tegnap például hullott, és jogosan két L-lel, mert puhán, nyugodtan esett alá. Nem siettek a pelyhek sehová. Szombat volt, így érthető. A hét hatodik napján én se sietek sehova.

És a füst? A füst pedig legtöbbször száll. Általában felfele. Lefele csak nagyon ritka esetben. Mondjuk mikor elképzelem, vagy, amikor leírom, és te képzeled el. Most, hogy így gondolkodok rajta, ha a füst lefelé szállna, akkor a kávét is este kellene inni, a hajat akkor kellene mosni, ha tiszta, és vágatni, ha rövid. Fura lenne egy ilyen világ. Az indiánok se tudtak volna füstjeleket adni - kivéve persze talán a vakondoknak. Emiatt a fehér ember is hamarabb hódította volna meg Amerikát, és már üknagyapám is az arany M betű leple alatt evett volna. Hmm… Örülök, hogy a füst csak felfele száll, mert már így is túl sok a szar hamburgerből.

Viszont, ahogy az eső dézsás módon esik és a hó hullik, úgy a füst nagy ritkán gomolyog. Lehetséges, hogy láttam már korábban is füstöt gomolyogni, de ma egészen biztos voltam benne, hogy gomolygó füst az, amit látok. Ahogy a sífelvonón ültem, és élveztem a friss levegő üdítő, fagyos érintését, és lábamat pihentettem egy fárasztó mély havas élménytúra után, egy kis osztrák füstölgő alpesi épületre lettem figyelmes. A füst úgy folydogált kifele a szűk alumínium kéményen, mint ahogy a bordó folyékony festék kígyózik szét egy befőttes üveg tiszta vízben. A füst úgy viselkedett, mint ahogy a felgyorsított, felhőket mutató videó felvételen változtatják formájukat és sűrűségüket a bárányfehér, eget díszítő vattaformációk. Gyönyörködtem benne, ahogy a csöndesen zúgó ülős felvonó tovaszállt velünk a hegy teteje felé.