Következő a helyzet: ma reggel felkeltem és rájöttem, hogy mi az alapvető probléma a világgal. Megállapítottam, hogy mindenki mindig panaszkodik. Hogy miért? Nem tudom. Jobb ettől? Biztos, hogy nem. Süt a nap, belevilágít a szemembe. Óóó, megint felhős az ég, de jó lenne, ha kisütne a nap. Esik az eső, késik a busz, fáj a hajam, sánta a kutya, és még a hazug embert se sikerült utolérni. Nem tudom te hogy vagy ezzel, de nekem ebből elég. Az emberek a folytonos problémázásban elfelejtik megpillantani azt a tucatnyi csodás dolgot, ami nap mint nap mosolyog rájuk (mint például Lacit a fogpaszta reklámból – gyönyörű egy mosolya van, nem? – A Fogorvosok Világszövetsége is Laci mosolyát ajánlja). De most komolyan, beülök kávézni, és ahelyett, hogy azzal lennék elfoglalva, hogy milyen finom a krémes, a gondolataimat egyetlen egy dolog hálózza be, hogy a pincér miért nem volt képes hamarabb odafáradni hozzánk felvenni a rendelést, és egyébként is hogy vehetett fel világos színű zoknit egy ilyen helyen. Nem, mintha nem lenne baromi mindegy, hogy világos piros, sötétkék, tetűszürke, vagy éppen finglila az úriember zoknija. A kávét meg a sütit kihozta, nem? Kiömlött? Leesett? Nem. Akkor? És, hogy mit lehet ezzel csinálni? Nagyjából semmit (már nem a zoknival, hanem a panaszkodással. A zokni helyett, ha annyira zavar, felajánlhatod a sajátodat például).

Az ösztönös panaszkodás kódolva van az emberekben. Ez körülbelül úgy van, hogy van egy génünk, ami azért felel, hogy együnk, ha éhesek vagyunk, van egy másik, ami jelzi, hogy a szőke lány a pultnál kiváló társaság lenne az éjszakára (amihez a testvér-gén még azt is hozzáteszi, hogy de valószínűleg csak erre az egyetlen éjszakára…) Szóval ugyanígy van egy gén bennünk ami pedig azért felel, hogy panaszkodjunk. A legfélelmetesebb, hogy ez társadalmilag elfogadott (Már megint ez a kurva kormány…), társaságban gyakori (Iszonyatos volt ez a mai vizsga, na de semmi ahhoz képest, amilyen előadást tegnap kellett tartani a “mármegintdeszarazélet” tanszéken), Magyarországon meg egyenesen jellemző (Gyerekek, már megint hol tart ez az ország… nézzetek körül!). Hogy miért baj ez nekem? Miért zavar, hogy az embereknek gyakran negatívan gondolkodnak? Mert a dolog ragályos. Ha te csak a pozitívra koncentrálsz, és bár jómagad nem akadsz fel a mindennapi teljesen érdektelen problémák színes arzenálján, viszont körbe vesz egy rakat ember, akik igen, akkor pont az fog elkezdeni zavarni, hogy a többiek miért, amit egy ponton óvatosan szóvá teszel, és puff: anélkül, hogy észrevetted volna, téged is beszippantott a történet. Trükkösebb a dolog, mint Rodolfo, a tudatalattinak pedig csábítóbb, mint Stallonénak a botox. Észre se veszed, és a sötét oldalt erősíted. Csakhogy itt nincs fénykard, meg szuper-erő, amivel a főnököd nyakát egy kósza pillantással meg tudnád szorongatni. Csak színtiszta energiaveszteség. 

Mi a megoldás? Mától, ahelyett, hogy értelmetlen problémákra koncentrálnék, minden napomból ki fogok emelni egy olyan apróságot, ami aznap feldobott, boldoggá tett, megváltoztatta a napom, vagy éppen csak megmosolyogtatott, és ezt megosztom veled. Ez azt jelenti, ha egyik nap 5ösöm van a lottón, akkor bizony arról fogsz hallani, és még a nyerő számok megérzéséről alkotott (egyébként teljesen kamu) teóriámat is meg fogod ismerni, viszont ha igazán szar napom van, amiben a legnagyobb örömömet egy kellemes szellentés okozta, akkor azt fogod kapni. Egy percig se legyenek kételyeid, azt is el fogom mondani, mikor, hogyan történt, egyben engedtem el vagy szaggatott, és hogy kellett-e magyarázkodnom a rózsa-illata miatt. Hozzáteszem, mindkettőnk érdekében remélem, hogy nem lesz ennyire mínuszos napom… És, hogy miért teszem mindezt? Mert az élet szép, csak észre kell vennünk. A nagy dolgokat a sok kis részlet megfelelő működése teszi naggyá. Egy boldog élet pedig nem más, mint a mindennapi apróságokból szerzett boldogságok gömbölyű halmaza. Tetszik, nem tetszik, szerintem így van. Na de, kezdjük az elején…