A kiszolgáltatottság szar dolog. De ami ennél is szörnyűbb, mikor a bürokratikus rendszer egy magáról sokat gondoló alattvalójával találod magad szemben, és a helyzet diktálta egyenlőtlen erőviszonyok az ő irányába billentik a mérleget. Mire gondolok? Egyszerű, adnék néhány példát: Okmányhivatal életunt dolgozója, aki maga is sokszor olyan idős, mint némelyik okmány a hivatalban;  postán, az ablak másik oldalán álldogáló “segítőkész” hölgy, akinek gyárilag lefele görbül a szája, vagy éppen a banki szemüveges cicababa, akinek az IQ-ja vetekszik egy amőbáéval, és aki képtelen lesz neked segíteni, és mégis “jobban” tudja a dolgokat, mint te. Te is, én is voltunk és sajnos leszünk is még ilyen szituációkban. Mi ezekkel a helyzetekkel a probléma? A kiszolgáló illető, ha a kezében lévő felelősséget és irányítást nem megfelelő módon, profizmussal használja, esetleg a saját érzéseit is beleszövi a munkaköri döntéseibe, akkor ez a felelősség rosszértelmű hatalommá tud átalakulni. Az emberek márpedig sokszor hatalomvágyóak. Sajnos sokan ahelyett, hogy élveznék a lehetőséget, hogy másoknak segíthetnek, úgy érzik, inkább jobban teszik, ha érvényesítik a helyzet kiszolgáltatottságából fakadó erejüket. “Okok, ész érvek, logikus gondolatok nem számítanak. Nekem van igazam, és márpedig úgy lesz, ahogy én mondom!” – Már csak egy gonosz kacaj hiányzik… Félreértés ne essék, van rengeteg kivétel, de a fent leírtakra is számos példa van sajnos.

A sok repülés miatt már rájöttem, hogy ebbe a csoportba tartoznak azok a reptéri munkatársak is, akik a poggyászokat csekkolják be, és a beszálló kártyát állítják ki. Ha ahhoz van kedvük, 3-szor annyi csomaggal is felszállhatsz, ha viszont ahhoz, egy extra zoknit is kivetetnek veled a csomagból, mert 20 dekával több volt a poggyász (ilyenkor legszívesebben az orruk alá kötném a szóban forgó zoknit…). Én pont ezért, mindig kedvesen, mosolygósan közelítem meg őket. Igyekszem megdicsérni a fülbevalójukat, megkínálni őket rágóval, esetleg valami vicceset is belefűzök a minimális beszélgetésünkbe, hogy megnevettessem őket. Ha hiszitek, ha nem, ezen áll vagy bukik minden.

Tegnap, miután megérkeztem a Liszt Ferenc reptérre (Ferihegy azért mennyivel jobb volt… Liszt Ferenc olyan, mint valami pék neve…), konstatáltam, hogy óriási a sor, és a lédik sem túl vidámak a check-in pultok túloldalán. Előttem egy hölgy késte le a gépét, és kapott hiszti rohamot, ő előtte pedig egy úriemberrel pakoltatták ki a bőröndjének egy részét. Nekem volt egy extra csomagom, valamint 12 kg túlsúlyom, amiért eszem ágában sem volt fizetni. Mosolyogtam, elfogadtam mindent, amit mondtak, küldtek jobbra, küldtek balra, érveltem egy picit, de közben természetesen nagyokat bólogattam, és csodák csodája, nem kellett a 12 kilóért egy fillért se fizetnem. Sajnos ez nem mindig lenne így, de hál istennek tegnap így lett! Én meg vidáman átballagtam a biztonsági vizsgálaton, és felcsüccsentem a repülőgépre. “Ladies and Gentlemen! This is the captain speaking. We wish you a pleasant flight!”