Utolsó napomat töltöttem a szabadság hazájának fővárosában. Hotelből való kicsekkolás, reptéren való becsekkolás, utcán sétáló jó seggű jány gömbölyű hátsójának lecsekkolása. Ez a csekkolások napja, ki-, be-, le-, ami csak a csövön kifér! Miután rendeztem a szobámra terhelt reggelik és internet szolgáltatás összegét, valamint leadtam azt a nem kevesebb mint 7 db belépő kártyát, amit 6 nap alatt igényeltem a szobához (aminek oka, hogy az esetek számottevő részében, a szobám elhagyását követően az ajtó becsapódásának pillanatában jutott eszembe, hogy a kulcs bennmaradt… Ismerős?), elmentem még egyet sétálni a vidám, napsütéses időben.

Megebédeltettem magamat. Mivel? Mivel, hogy éhes voltam, és emellett pizzával is. Viszont, ahogy a futás után is fontos a nyújtás, a főétel után se szabad megfeledkezni a desszertről. Pizzát követően “nyújtás” után néztem. Pár utcával lejjebb betértem egy kis francia kávézóba, és megleptem magam, egy csokis, krémes, málnás, kör alakú főétel utáni ‘streching’-gel – felvarázsoltam a pontot az i-re. A bejárati üvegajtó melletti asztalnál foglaltam helyet, és kezdtem beaprítani a desszertet az átlagosnál nagyobb fejembe. Ahogy az ebéd utáni málnás ‘nyújtásomat’ intéztem lelki békém fenntartásának érdekében, arra lettem figyelmes, hogy a bejárati üvegajtó vékony éle pont úgy törte meg a fényt, hogy a szerény makk barna asztalra, aminél ültem, egy szivárvány csík esett. Én meg mint a macska, aki elkezdi kergetni a karórán visszaverődő napfény alkotta kis pontot a nappali nagy szőnyegén, kezdtem el játszani a szivárvánnyal. Mentségemre legyen mondva, ekkorra már a legtöbb vérsejtem a gyomromban intézte az emésztést, ami miatt csak stand-by működésre elegendő vérsejt állomány maradt agyi tájékon. Így történt, hogy megérintettem egy szivárványt. Vagy inkább ő érintett meg engem…