Minden gyereknek van egy álma. Van, aki focista akar lenni, van, aki űrutazó és azt mondják van, aki tűzoltó (bár én még életemben nem láttam olyan kölyköt, akit felvillanyozott volna az a gondolat, hogy égő házakat vizeljen le egy sokkal nagyobb csővel, mint a sajátja…). Egyik ismerősöm megkérdezte a 4 éves gyermekétől, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz. A gyerek erre: “Ha én nagy leszek, Megasztár akarok lenni!” – Szuper. A kereskedelmi genny, már a 4 éves gyerekek fejét is sikeresen kimossa. Őszinte részvétem. Ennél már csak az volt a szebb, mikor a szintén 4 éves unokaöcsémet megkérdeztük egy családi ebéd alkalmával, hogy ő mi volt előző életében, erre Zsombi kicsit elgondolkodott, majd válaszolt: rabszolga kereskedő. Nagymama kis híján lefordult a székéről.

Nekem 12-13 éves gyerekként legnagyobb vágyam az volt, hogy hoki játékos legyek. Ekkor láttam életem egyik legmeghatározóbb filmjét: Kerge Kacsák 2 (Mighty Ducks 2.) A következő 2-3 évben összesen nem kevesebb, mint 45-ször sikerült megnéznem a hollywoodi filmipar eme gyöngyszemét. Igazi Disney alkotás. Gyerekeknek való, gyerekekről szóló, vidám, hokis film. Itt nem a bodycheckeké a főszerep, és néhol már-már annyira nyálas, hogy egy vödröt érdemes a TV alá helyezni, nehogy beázzon az alsó szomszéd. 

Én már az első alkalommal tudtam, hogy nekem ez kell. Én hoki játékosnak születtem. Néhány hónapra rá megkaptam az első görkorcsolyámat. Akkoriban egy teniszlabda volt a korong és egy seprű a hokiütő. Azzal nyomtam az utcán a gettó-hokit. Nem egyszer kapták be a görkorcsolya kerekei a seprű szálait. Ekkor mindig óriásit taknyoltam anyám legnagyobb örömére, aki betadinozhatta a horzsolásokat a hajló egységeimen (könyök, térd, csukló). Idővel megtanultam, hogy nem teljesen értelmetlen az a könyökvédő és térdvédő, még akkor is, ha nélküle ‘menőbb’ vagyok.

Elkezdtem hokis kártyákat gyűjteni. Még a kártyákon megjelenő cipzár fogsorú hokisták se rémisztettek meg. Írtam kedvenc játékosaimnak, Joe Sakicnak és Patrick Roynak a Colorado Avalanche-ből. Mai napig emlékszem milyen öröm volt, mikor megkaptam a borítékban küldött aláírt fotókat tőlük.

Az akkori címünk ez volt:
Hajnóczy Soma, 1116 Budapest, Verbéna u. 19
A levél pedig így érkezett:
Hajendenczy Soura, 1176 Budabest, Verhovina uct 1/b.

De odaért és ez a legfontosabb. Viszont akkoriban a hoki még nem volt feltörekvő sport Magyarországon, mint manapság, ezért a magányos utca hokin kívül más nem jutott a kis duci 13 éves albertfalvai fiúcskának (ez lennék én). 2 évvel ezelőttig semmi nem is változott (azt leszámítva, hogy nem vagyok 13 éves, nem vagyok duci és nem Albertfalván lakom…), amikor egy haverom megkeresett, nem akarok-e lejönni hokiedzésre hozzájuk. Gondoltam egy próbát megér. Most 2 évvel később teljes szerelésben egész pályán játszunk. A kis Somát is hagyom élni, hogy az ő álma is valóra válhasson.

A sok utazás, és egy jól elhúzódó megfázásnak köszönhetően (amely közben, még Arcüreg Gyula, becenevén arcüreggyuszi is meglátogatott) több, mint 2 hónapja nem voltam edzésen. Egészen tegnapig. Már nagyon vártam. Újra jégre állni, újra kergetni a korongot, újra cselezni és újra gólt lőni. Újra gyereknek lenni. Egy várva várt bodycheck: priceless. For everything else there is Mastercard.