Vannak bizonyos dolgok ebben a világban, amik mindenkivel megtörténnek, és itt nem a születésre, halálra, vagy az adófizetésre gondolok. Szinte mindenki élt már át ‘déjà vu’ érzést. Majdnem mindenkivel előfordult már, hogy fogmosás után itta meg a narancslevét és konstatálta, hogy annak milyen szörnyű íze volt. Szinte mindenki élt már át ‘déjà vu’ érzést. Szerintem mindenkivel volt olyan, hogy meggyőződött arról, hogy valamit elvesztett (pénztárcát, kulcsot, telefont, stb.) és aztán megtalálta. Ismerjük azt a pánikot, ami ránk tör, mikor nincs a zsebünkben a tárcánk. Megnézzük mindenhol újra és újra. 10-szer végig tapogatjuk magunkat, de nincs meg. Egy tucat olyan helyet is végignézünk, ahova biztos nem raktuk, mert az adrenalin diktál, és minden eshetőséget számba kell venni. Felmegy a vérnyomásunk, idegesek leszünk, leizzadunk. Végig gondoljuk hol hagyhattuk el, hova tehettük le, esetleg ki lophatta el. A kerekek veszett tempóval forognak odabent. Ezután végigzongorázzuk pár másodperc alatt, hogy mennyi szívással fog járni, ha ez a rémálom valóra válik. Iratokat újra csináltatni, telefonszámokat újra megszerezni, az összes zárat lecseréltetni… Aztán előbukkan mégiscsak egy zsebből, ahova soha nem rakjuk, és amilyen gyorsan jött a pánik, ugyanolyan tempóval érkezik a megváltás is.

Én ma az útlevelemet (nem) hagytam el. Brazíliába igyekszem, és a Portugál gépen a lisszaboni leszálláskor vettem észre, hogy nincs meg az útlevelem. Ez aztán igazán szívás. Az összes zsebem végig néztem 7-szer, benéztem az ülések alá,  szóltam a légiutas-kísérőknek, még a kis táskám is végigtúrtam, amit pedig ki se nyitottam, azóta, mióta elhagytam a lakást. Őrület. Nagy szívás lesz visszafordulni innen, bebukva a brazil repülőjegyet is… - gondoltam. És mit mondok a bűvészeknek, akik kint várnak… Rémálom. Az útlevél a kabátom mellényzsebében volt. Legritkább esetben használom csak. Azért raktam oda, hogy biztonságban legyen, hogy senki ne lopja el. Olyan jól sikerült elrejteni, hogy magamat is jól megvicceltem. Viszont mikor megtaláltam, nagyon örültem. “Elveszteni” nem volt jó az útlevelet, de mikor újra előbukkant, akkora kő esett le a szívemről, hogy puffant. Úgy örültem neki, mint bádog ember vihar után a VD40-nek. A megtalálás utáni egy perc, az igazi boldogság perce volt, miközben jót nevettem magamon.