Az második hónap elején őszintén mondhatom, hogy sokszor morfondírozok már napközben azon, hogy miről fogok írni. Van, hogy teljesen evidens, de van, hogy nehéz észrevenni az apróságokat. A vicc pedig az, hogy utólag mindig rájövök, hogy mennyi minden apró királyság történik minden nap, csak egyszerűen elsiklik az ember mellette, mert úgy pörögnek a hétköznapok, mint a hiperaktív bakelit. Néha érdemes kicsit lelassítani és körülnézni (különösképpen mielőtt az úttesten átsétálnánk).

Tegnap is egy ilyen nap volt. Nem jött az ihlet. Baromi másnapos voltam a hétvégi buli miatt, ami kifejezetten nem segített a dolgon. Majd délután lesasszéztam a konditerembe futni egyet, hogy a májamat egy kicsit megsegítsem, ha már szegénynek annyit kellett túlóráznia előző nap (a főnökség meg persze egy petákot se fizet a túlóráért, mert ez természetes munkaköri kötelesség). Majd mikor zuhanyozni mentem jött a mosolyra derítő meglepetés. Az egyik nyitott zuhanyzó felső keresztlécén egy igen ismerős boxer lógott. Nem véletlen volt ismerős, az enyém volt. A kis fekete csíkos boxerrel sok kanyart megtettünk már világszerte. Igazán kitartó darab még úgy is, hogy gyakran kell szagolnia a nemesebbik felemet. A vicc az az, hogy előző nap én csaptam fel a keresztlécre a boxert, és felejtettem ott. Viszont senki nem vitte el másnap estig. Így gyakorlatilag újra megtaláltam valamit, amiről nem is tudtam, hogy elvesztettem. Like. Dupla-hepinesz, a fejfájás nélkül.

Miután hazaértünk megünnepeltük a boldog egymásra találást, így kétszer annyi öblítőt adtam a mosáshoz, ahol ő büszkén mesélte a nagy kalandot a többi boxernek, farmernek, meg zokniknak, miközben másodpercenként többször körbefordultak. Azóta megszáradt. Most a fiókban pihen, és várja azt a reggelt, mikor megint érte fogok nyúlni.