Mikor a múzeumban van egy érdekes textúrájú szobor, ami mellé ki van írva, hogy ‘ne nyúlj hozzá’, mi az első gondolatod? Mindjárt tudtam. Nekem is. És hozzá nyúlsz? Én néha igen, de kérlek, ne mondd el senkinek.

Pár évvel ezelőtt a vatikáni Sixtus-kápolnában jártunk. A mennyezeten ott figyelt az egyik Tini Nindzsa Harci Teknőc (Michelangelo, aki nem nézte volna a mutáns teknőcök gyerekkoromat meghatározó kalandjait) legendás freskója. Páratlan. Élőben még inkább. Nem szabadott fotózni a kápolnában. Fotóztam? Igen. Lett is egy jó szar fotóm a híres mutatóujjas akció jelenetről, amiről a másodperc töredék része alatt lehet jobbnál jobb képeket találni az interneten. Akkor minek fotóztam? Hogy őszinte legyek nem is tudom. Egy picit talán azért, hogy legyen egy saját fotóm, amihez külön izgalmat adott az a tény, hogy nem szabadott fotózni. “Nem szabad!!!!” Ilyenkor az ember viszont annál inkább akarja. Benyomódik a piros gomb, elszakad a fékolaj vezetéke, minden törlődik a perifériából, ok és érv elveszik, mert én akkor is akarom. A tiltott dolgok vonzzák az embereket. Természetünkben van kódolva. Az első cigaretta, inni osztálykiránduláson, és szexelni ott ahol nem szabad. Mondd egy gyereknek, hogy nem ehet sütit, annál inkább a sütire fog vágyni. Még jobb: mondogasd neki, hogy nem kaphat szovácsot se! És élni-halni fog azért, hogy rátegye egy szovácsra a kezét. Hogy mi a szovács? Te se tudod?! Ennek jó oka van, a szovács egy fiktív szó. Nem létezik. Lehetne édesség, játék, életérzés, vagy bármi más, tök mindegy. Lényegtelen. Nem számít. Ami tiltott az közönségre talál. Én tuti a spenóttól és a zöldségektől fogom tiltani a jövőbeli gyermekeimet, hogy arra vágyjanak, és az édességeket fogom erőltetni, hogy azt meg elutasítsák (mint ahogy látod a pedagógiai elképzeléseim már hibátlanok a gyereknevelést illetően).

Ma nyolcadik napja, az emberi hiúság sokszor érthetetlen folyamatainak eredményeképpen, hogy diétázok (bár én ezt szeretem inkább úgy megfogalmazni, hogy okosan táplálkozok). Jó néha sanyargatni a testet. Rég nem voltam éhes. Most szinte minden nap az vagyok, és élvezem a vágyakozást, építem és erősítem az érzést magamban, mert tudom, annál nagyobb lesz a jutalom. Tegnap egy kedves ismerősöm rántott gombát rendelt, stake burgonyával ide hozzám. Egy jó részét meg is ette, de mivel lány volt az illető, és az adag tekintélyes volt, egy kisebb ebédnyi porció megmaradt. Pont annyi, ami nekem vacsira tökéletes bűnözést jelent. Mikor ma este kinyitottam a hűtőt, és a hófehér hungarocell doboz sterilen titkolózó védelme alatt pihenő leftóver magához szólított, tudtam, hogy itt nincs kérdés. A magunk által megszabott határok át nem lépése a legnehezebb feladat. Itt nincs külső kontroll, csak a bennünk rejlő “bölcs én” diktál. Ettem már rántott gombát korábban is, de ilyen jól szinte sosem esett. Fellélegzés volt a sok saláta után, a testem meg extatikus állapotba kerülve fogadta az ínyenc vacsit, és ünnepelt, hogy lesz mit beépíteni a rendszerbe. Hogy megérte-e? Meg bizony!