Tegnap újra fellépéssel telt az estém. Az utánam következő fellépő egy mesemondó volt, Berecz András. Rengeteg rendezvényen dolgozok, és általában a műsorom után rögtön dobbantok, de tegnap valamiért úgy döntöttem, hogy maradok még egy picit, és megnézem a mesemondó előadását. Fantasztikus volt. Ne a három kismalacot képzeljünk el. Olyan szikla szilárd előadást épített az úr a színpadon, hogy nincs olyan farkas, aki elfújta volna azt. A már korban lévő, bajuszos úr, igazán ízesen, tájszólással és olyan színpadi jelenléttel adta elő a történeteket, hogy a függöny mögül is öröm volt hallgatni és nevetni. Olyan érzésem volt, hogy egy nagy kancsó fröccs, egy régi faasztal és néhány lobogó gyertya mellett egész nap tudná mesélni a történeteket, én pedig egész nap tudnám hallgatni azokat. Az úr hangfekvése, játéka a szavakkal, megjelenése és kisugárzása magával ragadó volt. Miután begyűjtötte a megérdemelt tapsát beszélgettem vele egy kicsit backstage. Két olyan dolgot is mondott, ami tanulságos volt:

1, “A színpadi beszéd nagyon törékeny” mondta ő, és valóban úgy éreztem, hogy a szívemből beszél. Annyira nagyon fontos, hogy milyenek a színpadi körülmények, hogy milyen hangulatban érkeznek az emberek, és még sorolhatnám a tényezőket, amik befolyással lehetnek az előadóra és az előadásra.

2, Ami szemet szúrt, hogy András végig nyugodt, mosolygós és kiegyensúlyozott volt a színpadon, még akkor is, ha a közönség igen visszafogott csapat volt. Azt mondta a műsor után, hogy az ő titka annyi, hogy megtalálja a számára kényelmes tempót, visszaemlékezik a történetek eredetére. Ha ő megtalálja a boldog állapotot a színpadon, akkor azt a nézők is észre fogják venni, és így mindig meg tudja nyerni őket. Így is volt. Én is észrevettem és engem is magával ragadott, engem is megnyert.