Az utóbbi időben szeretek kávézókban ücsörögni.

Pro:
-Könnyebben tudok dolgozni a laptopomon. Jól megy ilyenkor az írás.
-Kényelmes fotelek, nyugodt légkör.
-Érdekes szemlélődni, nézni az embereket, ahogy találkoznak, beszélgetnek, örülnek egymásnak.
-Valahogy számomra jó a hangulata ezeknek a helyeknek, tetszik a nyüzsgés.
-Nameg az őrölt kávé illata…

Contra:
-Valaki elmagyarázná nekem, hogy miért kerül egy tejes KV 1200 forintba, vagy egy tea 950-be? A legszörnyűbb, hogy én se tudom, mégis kifizetem. Ráadásul nem csak én, hanem mások is. A kávéház láncok pedig olyan marginnal dolgoznak, amilyenre csak Richie Rich-ék, vagy a Columbiai drogbárók voltak képesek eddig, és amilyet én csak remélni tudok magamnak a jövőben – ehhez asszem a kendő eltüntető trükköm kevés lesz…

Tegnap is ücsörögtem egyet. A szomszéd asztalnál egy fiatal szőke csajszi foglalt helyet. Fontoskodva nyomogatta az okostelefonját percekig, amíg meg nem érkezett a fiú kompánia. Miután a herceg helyet foglalt, a szőke ciklon mint egy fél óráig szórakoztatta csicsergő hangján az élet történéseivel. A fiú meg csak csöndben ült és figyelt. Néha belekortyolt a kávéjába, elvétve mosolygott is, és párszor még azt is hozzáfűzte a beszélgetéshez: “Aha” vagy “Abszolút, értem én.”

A lány érdekes pólót viselt. Fontos dolog az önkritika. Főleg a mai világban. “Help me, I’m blond!” olvasta a fekete színű női felső. Szerintem nem egy férfi segített volna neki szívesen ebben-abban... Nem tudom, hogy a lány mennyire volt szőke, vagy mennyire nem (és itt persze nem a hajszínre gondolok), de azt gondolom, ez nem is az én asztalom, hogy megítéljem. Viszont így legalább indokoltan szemlélődhet bármilyen férfi a jányzó váll alatti adottságaiban. 

-Mit bámulsz??!!
-Nem bámulok bogaram. Olvasok. (Próbálok olvasni a sorok között.)