A 20. század első felében, mikor át akartuk kapcsolni egy másik állomásra (persze akkoriban nagyjából 2 csatorna közül választhattunk…), fel akartuk hangosítani, vagy épp le akartuk halkítani a televízió készülékünket, akkor fel kellett állnunk, oda kellett ballagnunk magához a készülékhez, és ezt mind a fekete-fehér színekben pompázó szórakoztató dobozon kellett megtegyük. Majd 1956 júniusában először az amerikai otthonokban megjelent a távirányító. Igazi csoda. Nem kell többet felállni. A kanapéból könnyedén válthatunk állomást, vagy állíthatunk hangot.

Távirányítót persze sok minden máshoz is használunk. Kocsihoz, laptophoz, elektromos kisautóhoz, garázskapuhoz, helikopterhez (már nem amiben ülnek, hanem, amivel játszanak) és még hosszú a lista. A távirányító a mai napig a legmodernebb megoldása volt annak, hogy egy elektromos készüléket bizonyos távolságból irányítsunk. Eddig.

Tegnap ez megváltozott. Ültem a számítógépem előtt, és ha hiszitek, ha nem, ahogy tüsszentettem egyet a monitor kikapcsolt. Nyomtam mindent a természetes durranás után, de nem akart visszakapcsolni. Ki kellet, hogy húzzam a laptopomból, és vissza kellett, hogy dugjam, hogy újra működjön.

Sokáig gondolkodtam, hogy mi volt ez, aztán rájöttem. A sneezing remote: SNEEMOTE! Egyelőre csak az ‘off’ gombot sikerült működésbe hoznom, de remélem idővel megtalálom a többit is. Gyanítom, hogy például ásítással lehet majd halkítani a hangerőt, és dudorászással pedig váltani a zene csatornára. A távirányító ideje elmúlt, hamarosan érkezik a SNEEMOTE.