Kezeket fel, ha neked is csináltak a szüleid általánosban szendvicset reggelire. Oké, leteheted. Nekem remek szüleim voltak, és noha szinte minden nap a  reggeli készülődés fejvesztett, üvöltözős káoszban zajlott, azért induláskor a szendvicsem mégis mindig becsomagolva, nyugodtan ott feküdt az iskolatáskám mellett, leggyakrabban olyan mintázatú szalvétában, amely a kis kifőzdék laminált asztalterítőjét idézi. 

Én ennek ellenére mindig szerettem volna valamit venni a suli büfében. Miért? Nem tudom. Főleg azért nem értem utólag magam, mert bármi, amit az iskola büféjében lehetett kapni, nyomába sem ért jó anyám sajtos kiflis szendvicseinek, amit általában kolbásszal vagy sonkával és legtöbbször TV paprikával töltött meg (és bár a paprika lenne tölteni való, ez esetben mégis csak a paprika lett a töltelék. Tehát akkor ez esetben nem TV, csak T paprika. Óvatosan, pontot nem szabad a T után rakni, mert akkor már Tisztelt Paprikáról beszélünk, és ha valamit tisztelek a szendvicsben, az a kolbász és nem a paprika). Sokszor csak a 3. vagy 4. szünetben ettem meg a szendvicset, ekkorra a szalvéta gyakran már annyira felázott, hogy kellemesen összegyógyult magával a szendviccsel. A szomorú rész, hogy gyakorlatilag Ethan Huntnak is mission impossible lett volna lehámozni a szalvéta darabokat a szendvicsről. Én a szénhidrát (kifli), protein (kolbász), vitamin és keményítő (paprika) mellett legalább egy 100as csomag szalvétát is elfogyasztottam iskolás éveim alatt. Bánom-e? Nem. Ma már senki nem csinál nekem szendót reggelente.

Ma délelőtt nagymamát vittem a kórházba. Hál’Istennek nincs semmi komoly baj, mindössze egy korábbi műtétet követő kontrollra kellett mennie. Mikor léptünk kifele a lakásból, nagymama felhívta a kis uzsonnás zacskóra a figyelmem a bejárati ajtó mellett. Két szalvétába csomagolt szendvics lapult benne. Kolbász volt benne és paprika. Nagyi így köszönte meg, hogy újra e-mailezhet, és hogy elviszem a kórházba. Én pedig újra boldog iskolás voltam, és tömtem a fejembe a kolbászos, szalvétás kenyeret, csak most már nem az iskolapadban ülve, hanem nagymamára várva a kórházban.