Kifejezetten nem szeretek a hideg téli napokon konditerembe járni futni. Az ízületeimet féltem, így nem szívesen túráztatom meg őket a fagyos mínuszokban, mozogni viszont kell. Ha nem kint, akkor bent, de kell. Marad a futópad, ahol egyhelyben futva bámulom a benti fényeket és jómagamat visszaverő ablak fényes felületét. Eközben pedig futok, szaladok. Egyszerre magam elől, és magam után. A dolog iróniája, ha megkérdeznéd hova futok, azt kellene mondanom, hogy sehova. Egyhelyben futok. Halvány, ködös tükörképem is ugyanolyan tempóban kezd izzadni, mint én. Nincsenek zöld lombba öltözött, mellettem elhaladó fák, hiányzik a friss levegő. Cserébe a szomszéd teremből frusztrálóan dübörög a középszerű tüc-tüc, és az aerobik órát tartó izmos lány, izmos hangja, hívatlan vendégként üti meg szinte minden percben a fülemet: “Gyerünk lányok! Még 5, 4, 3, 2…” Azt hiszed, hogy 1-hez érve vége. De nem. Az ő számrendszerükben az 1 után megint a ‘Gyerünk lányok’ jön. 

Viszont minden rosszban van valami jó. Valami perverz örömmel tölt el hallgatni az izomfejű teremlátogatók edzései közben lebonyolított, szofisztikáltnak nehezen mondható diskurzusokat. “Hé gec! Beszarsz! Belenyomtam 100-at az 1000-be!” Nem lepődnék meg, ha egy nap az egyik valóban beszarna…

Tegnap miután felértem az öltözőbe, a csap mellett egy ilyen kis zacskót találtam:

Mondanom sem kell, nagyot mosolyogtam, még annak ellenére is, hogy elég szomorúnak tartom, hogy az emberek ilyen cuccokat nyomnak magukba. Nem tudom milyen marketing szakember volt, aki kitalálta a termék nevét, de az tuti, hogy célba ért vele. Aki veszi annak azért, aki meg nem veszi, annak azért.