Tegnap folytatódott a borral kapcsolatos ismereteim szisztematikus elmélyítése. Kezdetnek ráébredtem a sokak által már évszázadok óta hirdetett, csodás valóságra: a borok olyanok, mint a nők. De hogy senki ne higgye, hogy ez csak amolyan okoskodás a részemről, szeretném is alátámasztani állításomat. A következő hasonlóságokat véltem felfedezni:

Aki szeret borozni, az pontosan tudja, milyen posh szakzsargonnal képesek élni a borászok. “Én elsősorban a vulkanikus talaj porosságát érzem ezen a szikár spártai boron. Nem gondolod?” Hogy őszinte legyek, én nem szoktam földet enni, akár vulkanikus, akár nem. Mondva csinált jelzők, eltúlzott, nyálas, lírai megfogalmazások.  Mindez miért? Egy kis erjedt szőlőléért? Nem. Hölgyek, urak a bor művészet. Van, aki a jó zenét, van, aki a festészetet és van, aki pedig a bort nem tudja igazán értékelni. De mint ahogy minden más művészetnek, a bornak is kultúrája, mélysége és gyönyörű aspektusai vannak. Azért, mert te nem biztos, hogy érted, nem biztos, hogy nincs. Félreértés ne essék, ez nem változtat a tényen, hogy sokszor hallhatunk bor imádókat kissé túlzóan beszélni: ez a furmint, olyan mintha a narancsos napfény tündöklően megcsillanna a hajnali harmat érzéki nedvességén. Bullshit parádé. Vagy mégse? Én gondoltam, megpróbálok kicsit közelebb kerülni a mai borkultúrához, így a tegnapi nappal kezdődően megkezdtem alapfokú képesítésemet a bor ismereteiben. Egy négy napos tanfolyáson veszek részt a Borkollégium szervezésében. 

Ahogy telnek-múlnak a hetek, hónapok, évek, egyre több esküvői meghívást kapok (vendégként és előadóként is. Sajnos vőlegényként még nem kaptam meghívást…). Fiatalabb koromban csak a családon belüli esküvőkre voltam hivatalos, de ahogy öregszem, egyre több barátom kezd elkelni. Persze nem mintha zavarna, én úgyse kérném meg a kezüket. Boldogan mulatok az ő kedvükért. Lehet, hogy egyébként is becsúszna egy kisebb baráti összeröffenés szombat estére, de így mégis csak indokoltabb. Na meg a koszorúslányok… És bár jó szokott lenni a buli, az is biztos, hogy másnap hazafelé, azért mindig végigzongorázom magamban, hogy vajon nekem mikor jön el ez a nap. 

Sokfajta esküvői meghívót láttam már. Volt, ami sima papíron, borítékban érkezett, volt, amelyiket vászonra nyomva egy fiolába göngyölték bele, és volt olyan is, hogy csak egy emailt írtak (ők aztán jól megadták a módját). Ami viszont közös volt minden meghívóban, hogy egy nyálas kicsiny versecske vagy idézet díszítette azt valahol. Ezek minden esetben csak és kizárólag a teljes szerelemről és az örökkévalóságról beszélnek, mintha nem látta volna az ifjú pár a szülőket otthon veszekedni – jó, jó… Tudom… Most akkor ki a negatív? Én. De hát így van? Nem? Hogy miért vagyok negatív? Mert nem ez, ami számít, de ezt te is tudhatnád. Tegnap újabb barátom meghívóját kaptam kézhez. Versecske ezen is ott figyelt, de más volt, mint a többi. Ezt olvasta:

"Az ember választ, de minden választása lappangó meghasonlás, s a legyőzött érvekkel sosem múlnak el a kísértő hangulatok."
(Aki kíváncsi lenne, utána néztem az idézet Németh Lászlótól származik.)

Mikor elolvastam a meghívót csak mosolyogtam. Miért? Mert a dolog élet közeli, realisztikus, és ismerve az ifjú párt, semmit sem vesz el a kettőjük közti szeretetből. Tetszett a kikacsintás, a pimasz, mások által szőnyeg alá sepert, nem várt igazság kigúnyolása egy ilyen konzervatív médiumon, mint az esküvői meghívó. Szembenevetik a valóságot, mert tudják, hogy ez csak erősítheti a kettőjük közötti köteléket. Kívánom, hogy ásó, kapa, nagyharang, meg love-bunny és BFF forever! Ha nekem egyszer lesz egy esküvői meghívóm, az alábbi idézet fog állni rajta:

“Az erő legyen velünk!”
Luke Skywalker

A mai napom i-betűjére egy vicces kiírás tette fel a pontot. Elmentünk Gyanógeregyében sétálni egyet. Célunk, hogy megnézzük a helyi kis temetőt – vidám egy úti cél zárójelben jegyezném meg… A séta közben az egyik házikónál a közismert “Vigyázat a kutya harap” feliratba botlottunk egy új kompozícióban.

Gondolkodtam utána, hogy vajon hol ronthatták el. Ezekre a lehetséges válaszokra jutottam:

1, Van kutya a háznál, csak a kiírás lett elrontva. Túl szerényen fogalmaztak. Valahogy így kellett volna: Vigyázat, a kutya harap, de akár a kerítést is lebontja, hogy hozzád jusson! Ne legyenek illúzióid! Meg fog kóstolni...

A címke azt olvassa villányi fehér cuvée. Fehér az tuti! Viszont szerintem nincs az a borász aki ilyen fehérbort tudna előállítani. Nekünk viszont sikerült! Hogyan? Tudomásunkra jutott, hogy Sorokpolányon van egy igazi tejautomata. Bezonyám! Ebből az automatából végre nem a csontjainkat is lebontani képes Coca-Cola folyik, hanem az igazi, fehér, székletkönnyítő tehéntejecske. Reggel úgy döntöttünk, megyünk és megnézzük.

Pattogzó vakolatú, régi vidéki házacska oldalában ott várt ránk a folyékony, krémes, hófehér megváltás. Semmi mást nem kellett tennünk, mint némi apróval megkínálni a berendezést, és amint ő azzal jóllakott, viszonozta kedvességünket. Odabent a tehén nagyot nyögött, és elkezdett csorogni a tej… Ő is megkínált minket, hogy mi is jóllakhassunk.

Vas megye szívében, Rum és Kám szomszédságában él egy falu. Egy falu, amelyikhez semelyik másik falu nem fogható. A peace szigete, ahol a térerőt is csak parabola antennával lehet fogni, és ahol a 3G maximum cukorra értendő. Egy falu, amely megnyugvást ad (meg persze pálinkát is). Egy falu, ahol a csiga is komótosabban szeli át az utcát (bármelyiket a kettő közül, ami a parányi települést alkotja), ahol a harang is lassabban üti a delet, és ahol a BigMac szendvics szalonnából és parasztkenyérből készül. Egy falu, ahol még nem hallottak Győzikéről, és a híradó is szájhagyomány útján terjed. Itt mikor azt mesélték “Stohl Buci leégett”, azt gondolták valamilyen osztrák, importzsemle túl sokáig maradt a sütőben. A falu, ahova minden évben kétszer elmenekülünk: Gyanógeregye.

“Mindenhol jó, de legjobb otthon.” Ezzel nem tudok vitatkozni. Bár véleményem szerint akkor a legjobb otthon, ha jó otthon. Ha nem jó otthon, akkor jobb máshol. Nem-igaz? 

Sokat utazok. Az utóbbi 3 évben több mint 30 országba, közel 100 külföldi utat tettem meg. Úgy szállok fel a repülőre, mint mások a metróra. A hotel szobák nem nyaralásszerű privilégiumot, hanem szükségszerű munkaszállást jelentenek. Jól ismerem már a nagyobb európai reptereket, már azt is tudom hol szabad, és hol nem szabad enni. Megvannak a kedvenc helyeim, mint például a frankfurti reptér termináljai között húzódó futurisztikus, hosszú fémfolyosó, amin mindig öröm végigsétálni. A biztonsági ellenőrzésen úgy ballagok át, mint ahogy egy megfáradt harcművész a formagyakorlatát adja elő, mindig ugyanúgy, unottan. Jobb zseb tárca, bal zseb telefon, jobb hátsó zseb apró, övet levenni, laptopot kivenni, menetrend szerűen válaszolni a kérdésekre, át a fémkapun. Már sosem csipogok. Aztán minden vissza a helyére, és irány a beszállókapu.