Számomra érdekes apró hétköznapi királyságokról. Miért? Hogy mindenki más is észrevegye azokat az kicsiny örömöket, amelyek mindennapjainkat fényesítik. Az élet egy fasza dolog, csak észre kell venni!
Mikor a múzeumban van egy érdekes textúrájú szobor, ami mellé ki van írva, hogy ‘ne nyúlj hozzá’, mi az első gondolatod? Mindjárt tudtam. Nekem is. És hozzá nyúlsz? Én néha igen, de kérlek, ne mondd el senkinek.
Pár évvel ezelőtt a vatikáni Sixtus-kápolnában jártunk. A mennyezeten ott figyelt az egyik Tini Nindzsa Harci Teknőc (Michelangelo, aki nem nézte volna a mutáns teknőcök gyerekkoromat meghatározó kalandjait) legendás freskója. Páratlan. Élőben még inkább. Nem szabadott fotózni a kápolnában. Fotóztam? Igen. Lett is egy jó szar fotóm a híres mutatóujjas akció jelenetről, amiről a másodperc töredék része alatt lehet jobbnál jobb képeket találni az interneten. Akkor minek fotóztam? Hogy őszinte legyek nem is tudom. Egy picit talán azért, hogy legyen egy saját fotóm, amihez külön izgalmat adott az a tény, hogy nem szabadott fotózni. “Nem szabad!!!!” Ilyenkor az ember viszont annál inkább akarja. Benyomódik a piros gomb, elszakad a fékolaj vezetéke, minden törlődik a perifériából, ok és érv elveszik, mert én akkor is akarom. A tiltott dolgok vonzzák az embereket. Természetünkben van kódolva. Az első cigaretta, inni osztálykiránduláson, és szexelni ott ahol nem szabad. Mondd egy gyereknek, hogy nem ehet sütit, annál inkább a sütire fog vágyni. Még jobb: mondogasd neki, hogy nem kaphat szovácsot se! És élni-halni fog azért, hogy rátegye egy szovácsra a kezét. Hogy mi a szovács? Te se tudod?! Ennek jó oka van, a szovács egy fiktív szó. Nem létezik. Lehetne édesség, játék, életérzés, vagy bármi más, tök mindegy. Lényegtelen. Nem számít. Ami tiltott az közönségre talál. Én tuti a spenóttól és a zöldségektől fogom tiltani a jövőbeli gyermekeimet, hogy arra vágyjanak, és az édességeket fogom erőltetni, hogy azt meg elutasítsák (mint ahogy látod a pedagógiai elképzeléseim már hibátlanok a gyereknevelést illetően).
Mindig mondják, hogy párban szép az élet. Vacsizni, beszélgetni és szexelni is jobb ketten, mint egyedül (szexelni főleg!). A pókerben mennyivel többet ér két ugyanolyan lap, mint egy, aminek nincsen párja, és ne feledjük el, hogy a biciklinek is két kereke van (bár láttam már egykerekűzni embert, de azt nem tartom valószínűnek, hogy a barátunk egy balatonkörútra elindulna azon a magányos keréken). Volt már valaha déjà vu-d? Mikor úgy érzed, hogy a dolog már megtörtént?
Minap olvashattátok a nulla forintos emlékbankó történetét. A trükkhöz a szöveget azóta megírtam, és jó párszor elgyakoroltam. Vicces lehetek, ahogy a két és fél méter széles, és egynyolcvan magas tükörben magam szórakoztatom… Közben a figura a másik oldalról, meg engem próbál elvarázsolni. Ő volt az, akit már reggel is láttam a wc tükörben, de ott még sokkal szarabbul nézett ki. Ahogy nézem azóta lezuhanyozott, hajat mosott, átöltözött, és milyen király piros gatyája van! Mindent megteszek, hogy belém égjen a trükk, hogy véletlenül se hibázzak a színpadon. Hangsúlyokkal játszok, mondatokat formálok, a kiejtést figyelem, és közben próbálom elképzelni, hogy vajon hogy fog működni a trükk egy élő közönség előtt – nem mindegy, hogy sírnak vagy nevetnek.
Szerintem nincs olyan férfi ember, aki látta volna a Csillagok Háborúja valamelyik epizódját, és ne akart volna valahol a lelke mélyén egy picit Jedi lenni. Jedinek lenni iszonyat menő lehet. Ennek több oka is van:
Tegnap elmentünk egy kicsit vásárolgatni. Gondoltuk, egy kis szuvenírrel igazán szép gesztus lenne meglepni az itthoniakat. A lokál bazárban egy ékszeres standot szemléltünk, ahol kinéztem egy nyakláncot. Megkérdeztem az eladót:
Kínáról azt már tudjuk, hogy hideg, hogy nagyok a TV stúdiók, és vágott szeműek az emberek, de mit kell még róla tudni. Csaba barátom így írta le Kínát egy mondatban: Sok alacsony ember, sok magas házban.
Minden ember karrierjében vannak mérföldkövek. Nálam talán ezek voltak azok: